Spagetti

Pár napja jöttem rá, hogy én, ádáz anya, eddig megfosztottam gyermekeimet a spagettievés gyönyöreitől. Főleg fusillit használtam, mert az olyan könnyű kanállal és villával is enni, ha spagettit főztem, rövid darabkákra törtem, hogy könnyen megegyék. Aztán egyik nap közösen láttunk egy műsort a világ ételeiről, amelyben a kínaiak két pálca közé fogták a hosszú tésztát, belemártották a szószba, a végét a szájukba illesztették, és akkor voltak udvariasak, ha minél nagyobb zajjal szívták magukba a cuccot. Az olaszok meg feltekerték persze, de nem kanállal és villával, csak villával. Persze a gyerekeim ezután spagettit kértek vacsorára.

Míg forrt a víz, kiszaladtam a kertbe két méteresnél is magasabbra nőtt koktélparadicsomainkat leszüretelni - naponta egy jó maréknyi terem, alig győzzük -, gyűjtöttem bazsalikomot. Fokhagymát, paradicsomot, bazsalikomot olíva olajon egy-két percig pirítottam. Tettem a tészta vizébe tengernyi sót, hogy pont annyira sós legyen, mint a tenger, és belehajítottam a spagettit. Eközben észrevettem a konyhapulton egy bontott csomag kesudiót, durvára törve azt is a mártáshoz tettem. Sóztam, borsoztam, belelódítottam a tésztát, és tálaláskor parmezánt reszeltem rá. Tényleg csak addig tartott, míg kifőtt a tészta, friss volt és üde, és a hozzávalók tényleg mindig vannak otthon. Lizi a villára tekeréssel próbálkozott, Lóci pedig kézzel esett neki a hosszú szálaknak. Végül Lizi is kézzel segített, középen elharapták, beszívták, fentről a szájukba eresztették, szóval nem illő módon bántak a tésztával, de nagyon jól éreztük magunkat.